A közgazdaságtan viszonya a természetes világhoz a XXI. században
Abstract
A klímaváltozás problémájának globális felismerését az 1987-es Brundtland-jelentéstől szokás datálni. Azóta eltelt három évtized, de a közgazdaságtanban mintha még mindig egy elkülönült szegmens lenne azon tanulmányok köre, amely a globális felmelegedés hosszú távú kihívásaival és hatásaival foglalkozik, miközben mintha a növekedési modellek nem igazán integrálták volna azt a korlátot az újkeynesi modellekbe, hogy az erőforrások végesek. Sőt, még távolabb áll a fősodor attól, hogy a modellek tudomást vegyenek arról, hogy maga a természeti környezet és az éghajlat terhelhetősége véges, és rongálódása visszafordíthatatlan folyamatokhoz vezethet emberi léptékben mért időtávlatokban. A következő cikk arra vállalkozik, hogy a klímaváltozás példáján keresztül megvizsgálja, meddig jutott az uralkodó közgazdaságtan a természeti környezet korlátosságának figyelembevételében, és milyen irányok nyíltak meg arra, hogy még hatékonyabban integrálja az éghajlati problémát a modellekbe.
The relation of economics to the nature in the 21st century
The global recognition of climate change problem is commonly attributed to the Brundtland report in 1987. Since then, three decades have passed, but in economics, it is still a separate segment of studies focusing on the long-term challenges and impacts of global warming, while it seems that short and medium-term growth models did not really integrate the constraint into the New Keynesian models that the resources are finite. Indeed, it is even farther from the mainstream models to reckon with the finite load capacity of the climate and to recognize that the climate damages can lead to irreversible processes at human time-scale. The following article aims to explore, through an example of climate change, how far the mainstream economics has got in taking the limits of the natural environment into account, and what kind of ways have become open to integrate the climate problems into the models more effectively.
